Az Európai Unió gazdasági hanyatlása és a túlhajtott zöld átállás ára
Az Európai Unió hosszú évtizedekig a világ egyik legstabilabb, legfejlettebb és legversenyképesebb gazdasági térsége volt. Az elmúlt években azonban egyre több jel mutat arra, hogy az EU gazdasági ereje meggyengült, növekedési üteme lelassult, és ipara fokozatosan háttérbe szorul a globális versenyben. A jelenség okai összetettek, de egy tényező mindennél élesebben rajzolódik ki: az elhamarkodott és túlideologizált zöld átállás, amelyet politikai ütemterv diktál, nem pedig gazdasági racionalitás.
1. A túl gyors átállás ára
A megújuló energiaforrásokra való átállás önmagában nem hibás cél – sőt, hosszú távon szükséges. A probléma az, hogy az EU úgy erőlteti az átmenetet, hogy közben leépíti a stabil, működő energiaforrásait.
Atomerőművek bezárása, szén- és gázkapacitások visszavágása, kényszerített kvóták és adók egy olyan helyzetet hoztak létre, ahol az energiaellátás drágább, kiszámíthatatlanabb és bizonytalanabb, mint bármikor korábban.
Miközben a technológia még nem készült fel a teljes kiváltásra, az EU úgy tesz, mintha már készen lenne.
2. Magas energiaárak – a versenyképesség gyilkosa
A kontinens ipari szereplői gyakorlatilag egyenlőtlen versenybe kényszerülnek.
Az USA-ban töredékébe kerül az energia.
Ázsiában stabil és olcsó ellátás épül.
Európa ezzel szemben energiaimportra szorul, miközben saját kapacitásait politikai okokból leépíti.
A gyárak pedig nem politikai szimpátia alapján döntik el, hol termeljenek — hanem költség alapján.
Ezért költöznek: vegyipari óriások, acélgyárak, járműipari gyártók, akkumulátor-üzemek.
3. Megújulók korlátai – egy túl korai rendszer
A megújulók aránya gyorsan nő, de az időjárásfüggés problémája megoldatlan.
Amikor nem fúj a szél vagy borús az idő, a rendszer óriási terhelés alá kerül: ilyenkor drága tartalékokkal vagy külső importtal kell pótolni a hiányt.
Európa közben:
-
visszafogta az atomenergiát,
-
csökkentette a fosszilis tartalékot,
-
nem épített elegendő energiatároló rendszert.
Az eredmény: instabil, drága és kiszámíthatatlan energiamix, amely épp az ipar alapja lenne.
4. Ideológiai szabályozás gazdasági racionalitás helyett
A Brüsszelben születő döntések gyakran politikai és aktivista nyomásra születnek.
A cél nem a fokozatos átállás, hanem a „példamutatás” – még akkor is, ha ez gazdasági önsorsrontással jár.
Ez azt jelenti, hogy az Unió egyszerre tesz:
miközben az ipar már így is térdre kényszerült az energiaárak miatt.
5. Nő a külső függőség
A zöld átállással Európa valójában nem függetlenebb, hanem sokkal kiszolgáltatottabb lett:
-
LNG-t túlárazva importál,
-
napelemek 90%-át Kína gyártja,
-
az akkumulátor-gyártás kulcsanyagait szintén Kína kontrollálja,
-
ritkaföldfémekben teljes az importfüggőség.
Az EU tehát „zöldül”, miközben átadja stratégiai iparágainak irányítását más kontinenseknek.
6. Az ipar elvándorlása – a hanyatlás legnyilvánvalóbb jele
A folyamat már nem elméleti veszély, hanem valóság:
gyárbezárások, elköltöző nagyvállalatok, visszaeső termelési mutatók, és lassuló gazdasági növekedés jelzik a trendet.
A hanyatlás tehát nem politikai szólam, hanem folyamatban lévő strukturális átalakulás, amelyből Európa rosszul jön ki.
7. Következtetés
Az Európai Unió gazdasági hanyatlása nem pusztán külső tényezők – háborúk, válságok, globális verseny – következménye.
A belső, önként vállalt, ideológiailag hajtott és túl gyors zöld átállás önmagában is óriási terhet ró az európai gazdaságra.
A cél helyes.
A módszer katasztrofális.
Amíg az EU nem ismeri fel, hogy a gazdasági realitásokat nem lehet politikai szlogenekkel felülírni, addig a hanyatlás valóban elkerülhetetlen lesz.
