A rendszerszintű korrupció természete és következményei
A korrupció akkor válik igazán veszélyessé, amikor nem csupán egyéni visszaélések sorozata, hanem a rendszer működésének része. Ilyenkor a törvények és az intézmények már nem a közérdeket szolgálják, hanem egy szűk kör hatalmát, pénzügyi érdekeit és befolyását.
A rendszerszintű korrupció alapja mindig ugyanaz:
a döntéshozók és a végrehajtók olyan szintű összefonódása, amely lehetetlenné teszi a felelősségre vonást. A felügyeleti szervek csak „kellékek”, amelyek papíron léteznek, de gyakorlatban engedékenyek, vakok vagy éppen részei a hálózatnak.
Ilyen környezetben a közpénz nem közvagyon többé, hanem zsákmány. A jogállam formális keretei ugyan megmaradnak, de azokat gondosan kiüresítik: a törvényeket személyre szabják, a szerződéseket előre leosztják, a piacokat „kézben tartják”. A független hatalmi ágak leépítése pedig végképp biztosítja, hogy a rendszer önmagát védje, és semmilyen külső erő ne tudja megtörni.
A legnagyobb kár azonban mégsem a pénzveszteség. A legnagyobb kár az, hogy eltűnik a társadalmi bizalom:
– az állam iránt,
– a törvényesség iránt,
– egymás iránt.
Ha egy ország polgárai úgy érzik, hogy csak kapcsolatokkal, lojalitással vagy pénzzel lehet boldogulni, akkor a tisztesség hátránnyá válik, az igazmondás naivitásnak számít, a szabálytalanság pedig „normává” csúszik le.
A rendszerszintű korrupció tehát nem csupán anyagi bűn, hanem morális mérgezés: szétmarja az államot, a versenyt, a közösséget és a jövőbe vetett hitet. És minél tovább tart, annál nehezebb megtisztítani — mert nem elég néhány embert lecserélni. A teljes működésmódot kell újraépíteni, fentről lefelé és lentről felfelé egyszerre.